Nyirő Józseffel erről-arról [XIX. rész]

nyirő2Budinszky Ferenc beszélget a velencei Biennálén első díjat nyert magyar film írójával és rendezőjével, a kolozsvári díszbemutató előtt Nyírő Józseffel és Szőts Istvánnal, Kolozsvár, [1943.] február 9.

 

„Sokan laknak emberek a havason, pásztornépek, más szegényemberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkaprázta hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket…”

Így ír filmjéről Nyírő József, arról a filmről, amely végre Kolozsvárra is elhozza a havasi embereket, hogy közöttünk is leéljék igaz emberi életüket, hogy mi is megismerjük és megszeressük őket.

A magyar filmgyártás büszkesége, az Emberek a havason kedden este díszbemutatón került a kolozsvári közönség elé. A nagy művészi eseményre meghívták a film íróját: Nyírő Józsefet, rendezőjét: Szőts Istvánt, zeneszerzőjét: Farkas Ferencet, a kolozsvári Nemzeti Színház karigazgatóját és a film főszereplőit. Szellay Alice-t, Görbe Jánost és Borovszky Oszkárt. Valamennyien örömmel fogadták a meghívást. A film női főszerepének alakítója, a szerző és a rendező boldogan jött Kolozsvárra, mert minden dicsőség és világhír ellenére Erdély megértésében várják művészetük, munkájuk legteljesebb igazolását.

„Mindezt csak fiatalokkal tudtuk elérni!”

nyirőkép- Új utat nyitottunk a filmgyártás útvesztőjében – mondta Nyírő József –, ezt állapította meg rólunk a külföldi sajtó. Pedig talán csak az a film titka, hogy az igazi magyar életből merítettünk témát. Száz és száz ilyen téma adódna, az ezerarcú magyar élet lényegét tükröző mozzanati, amelyeket a magyar föld, a magyar táj a leggyönyörűbb díszletekkel vesz körül. A film önálló művészet. Megkíséreltük ennek a művészetnek tiszta lényegét adni: a vizuális formanyelvet egyesíteni a magyar természet adottságaival. A tiszta életet híven, erőteljesen, elven megnyilatkozásaiban fényképezni, a filmvásznon is életet adni az embernek, havasnak, tájnak, falevélnek.

- Mindezt csak fiatalokkal tudtuk elérni – folytatja a kiváló szerző –, akik egy éven át nem szerepet játszottak, hanem kiszakadtak önálló egyéni életükből, hogy a filmnek áldozzák tehetségük, művészetük, lelkesedésük minden hitét és erejét. Büszke vagyok arra, hogy ebben a filmben tehetséges fiatalok jutottak szóhoz, de éppen ezért nagyon sajnálatosnak tartanám, ha a magyar filmgyártás nem tudná ezután is érvényre juttatni tehetségüket. Ez az új út új kötelesség is. Nem szabad lezárni, eltorlaszolni, haladni kell rajta tovább. Nagyon káros lenne, ha az Emberek a havason mint kivétel, mint érdekes jelenség szerepelne, s nem az egészséges fejlődés folytatódást igénylő bizonyítéka lenne.

„Mindenfelé megismerik az erdélyi magyarok életét!”

- A film jelentőségét – mondja a továbbiak során Nyírő József – eléggé méltatták már a külföldi és a budapesti sajtóban. Kolozsváron nem a velencei díj, nem a dicsőség fontos. Mindig különösen büszke voltam arra, hogy ez az örvendetes művészi esemény Erdélyben született meg, s ezzel Erdély felé fordítottuk a külföld érdeklődését és figyelmét. Nemcsak a Biennáléra gondolok, mert azóta több külföldi országban forgatják és fogják még játszani a filmet. Mindenfelé megismerik az erdélyi magyarok életét, az erdélyi magyar szempontokat, a miliőt, és így a film is betölti végre hivatását, mint korábban az erdélyi irodalom.

Ami a sikert illeti, Budapesten kilenc hete játsszák bemutató moziban, minden alkalommal zsúfolt ház előtt. Egyik ismerősöm boldogan újságolta, hogy hétfőn sorba állt jegyért, és szombatra tudott is kapni. Meggyőződésem, hogy Kolozsvár és egész Erdély megérti a filmet, önmaga életére ismer, és nekem, mint hűséges erdélyi embernek, minden sikeren túl, ez lesz a legnagyobb öröm, a legméltóbb elismerés.

Dél-erdélyi ember a film rendezője

Végszóra érkezik Szőts István és Nyírő József diadalmasan mutat rá.

- Ő is erdélyi, mégpedig dél-erdélyi. Ezt kevesen tudják róla. Na, csak mondd el Pista, hadd büszkélkedjünk veled!

Ez a film – költészet!

- Csakis azért vállalkozhattam a rendezői szerepre, mert én is benne éltem ezeknek az embereknek életében. Hunyad megyében születtem, sokat jártam a hegyeket a Retyezát körül. A saját életem ez a film, csak éppen több is ennél: költészet. Ezért figyeltek fel rá Velencében. A háborús Európának egy „elveszett paradicsomot” mutat be, minden propaganda és aktualitás helyett az örök emberi dolgok igaz életét adja. A tiszta mese és a naiv humanitás fogja meg a Biennále közönségét. Pesten ezenfelül valami megdöbbenést váltott ki az emberekből: góbéságok helyett az emberi sors tragikumát kapták. Olyan ez a film – mondogatták –, mint egy nagypénteki prédikáció. De talán éppen ezért sokan kétszer-háromszor megnézik, mint egy komoly zenedarabot, hogy igazán élvezzék, teljesen értsék, ez az igazi siker bizonyítéka. Mert nem az a fontos, hogy hány hétig fut a film. Természetesen annak is örülök, hogy az üzleti részen is megállja a helyét, de sokkal fontosabb, hogy élményt jelent a közönségnek.

- Általában azt tartják, hogy komoly művészetet csak a színházban találnak. Ennek a téves felfogásnak kialakításában nagy szerepe van a kritikának, illetőleg a kritika hiányának. Egy bukott színdarabbal sokkal részletesebben foglalkoznak, mint a legjelentősebb filmeseménnyel. A szokványos és elcsépelt dicsérő jelzőkön kívül legfeljebb néhány csillaggal tüntetik ki. Ez az elintézés természetesen a fejlődés rovására megy. Pedig ez csak jellegzetesen magyar tünet. Az olasz sajtó nem győzte eléggé dicsérni, eléggé méltatni jelentőségét, ugyanakkor pedig a magyar lapok pusztán néhány soros kommünikében foglalkoztak vele, s még azt sem emelték ki, hogy bekerült a velencei Biennále múzeumába, ami nagy megbecsülést jelent. Hát hol maradtak a magyar filmgyártás tehetetlenségét ostorozó kritikusok? Miért nem volt szavuk erre a magyar sikerre? Miért nem mondták meg: mi az, ami utat mutat benne, mi az, amit a jövőben még tökéletesíteni kell? Illetékesnek vélték magukat, amikor a sivárság megállapításáról volt szó, de egyszeriben megfeledkeztek feladatukról, amikor az eredmény ismertetése, mérlegelése lett volna feladatuk. Talán mentségükre szolgál, hogy csak öt hónappal a Biennále után mutatták be a filmet. Ez a késedelem érthetetlen, de már sokat vitatták. Elég, ha megjegyezzük, hogy az olaszok nagy filmjüket, a Bengázit egyszerre 68 moziban hozták a nyilvánosság elé.

A számonkérés komoly hangulatát Szellay Alice megjelenése oszlatja el. Az Emberek a havason Anna asszonya vidám mosollyal kapcsolódik bele a beszélgetésbe:

- Megint szigorú a rendező bácsi? Konok ember, ugye? Csak látta volna, milyen tilalmas szemeket vetett rám, ha szóba hoztam a „hegyi levegőt”. Egyetlen ruhában játszani végig az egész filmet. Nem furcsa? Sem frizura, sem szemaláfestés, sem szempilla. Úgy drukkoltam, hogy nagyon csúnya leszek.

- Látja, én jobban bíztam magában – szól közbe Szőts István –, tudtam, hogy pesti nő létére jól megállja a helyét a havason is.

Hamarosan vége szakadt a beszélgetésnek, mert közeledett a díszelőadás ideje.

A kedd esti díszbemutatót a Mátyás király mozgóban tartották meg zsúfolt ház előtt. A közönség soraiban ott voltak Kolozsvár előkelőségei. Az Emberek a havason igen mély hatást váltott ki a megjelentekben. A bemutató osztatlan sikert aratott. a Film részletesebb méltatásra holnapi számunkban visszatérünk.

Keleti Újság (Kolozsvár), 1943. február 10.
(XXVI. évf. 32. szám), 3. oldal       
     

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf