Tűz Tamás: Emlékezz valami másra

                          Valakinek a rácson túlra

Ezek belopott levelek.
Kenyérben, sóban, fehérneműben.
Rövidek, tüskések, bőrt hasítók.
Andalítók is olykor,
ha fájdalmunk mélyére ásol.
Hideg van kint ma,
gondolom, bent még hidegebb.
Takarózz be ebbe a néhány sorba.
Veled vagyok a rácson innen.

Elképzelem, ahogy hátratett kézzel sétálsz,
elmész az emberi lehetőség határáig,
vagyis a négy falig és vissza.
Figyelni kezdesz valamire.
Keresztüldörög a bástyákon
a vészkavarta égbolt,
a testvérháború, a szittya átok
vagy talán csak egy léglökéses repülőgép
fölöttébb bosszantó döreje.
Ez egy kis halál – tűnődsz el szomorúan.
Kettőnk kedvéért mondom:
túléled ezt is.

Elgázolt a zsoldos had.
Törékeny testedet merre vitte?
Hol vagy? Mit csinálsz?
Unalmadban talán magadnak tollba mondasz
egy divatos irányregényt
vagy néhány filigrán költeményt.
Mára elég lesz – sóhajtasz – de aztán,
nehéz álmok után,
hirtelen rádcsap a megvilágosulás.
Átvitázod magaddal a hajnalt.
Csókolózol az ujjnyi résen
beszüremkedő fénnyel.

Csak mint tiltott szerelmesek
a kerítéslécen át,
mert mögötted még a börtönéj, a gyászhomály,
a sötétlő baziliszkusz.
Nem tud hozzám hangolódni hiányod éjszakája,
a fekete aszály.
Hiába keresgélem lapályain
elrabolt szemed gyémántjait.
Csak holtszénre bukkanok,
megpörkölt galambtollra.
Kormos égharmat ül füvön, fenyérvirágon.
Kotorászom a szélvert csillagok közt,
de nem talállak.

Ormosodó napjaid láttára
messze bennem a lombját hullató évszak.
Felcammogok egyedülléted fennsíkjára,
nem tehetek okosabbat, – és körülnézek.
Elvendégeskedem egy darabig nálad.
Egyetlen tekintettel fölnyalábolom
fogoly-szabású magányodat.
Nem farsangolás az s nem is békerév.
Befelhőzi recehártyámat, amit látok.
Szemembe süt a nap, mégis alkony borul rám.
Úgy érzem,
menthetetlenek vagyunk
mindketten.

Értetlenül állok előtted,
mint favágó a csodafa előtt.
Fogvacogtató ez a tavaszi reggel.
Rabköntösöd szegélye kivirágzik.
Az ősi dölyf még ott rikoltozik a falragaszokon,
míg sózott hallal kínál s tört anyanyelveden
szól be a rácson az idegen pribék.
Vaskos komédiának nevezném mindezt
– lehet, hogy indokolatlanul –
de van benne valami igézetes erő.
Olyan mint a
kialudt szemek mágiája.

Itt most minden rendben van.
Halálra unom magamat.
Csak a csillagokkal cifra éjszaka,
a jólirányzott fényszórók, egy véreb
csaholása, meg a jegenyék tremolója.
Hátralépek a szipákoló sötétségbe,
nyűgösködő homályba, latrok rejtekhelyére.
Ott leslek
a gyűlölet szórványos becsapódásai közt.
Szabad utat engedek képzeletemnek.
A tejivó lassan kiürül.
Visszaálmodlak a sarokasztal mellé.

Ha tőlem függne,
leomlanának a falak.
Befejeződött – mondanád,
s úgy lépnél ki a déresésbe,
hogy utánad nőne az eltékozolt idő.
Csetlő-botló lépteid a törmelék közt
visszavívnák az alkotó órák extázisát,
a múzsák kárbaveszett kapudöngetését.
A fény udvarán megállnál hirtelen
s kinyújtanád kezed az ág hegyén ülő
legelső szóért.

Mit újságoljak?
Tollasodnak a bokrok,
a kisbojtár pattogtat ostorával.
Az este emlegettünk a kórótűznél.
Félelmetesen hat, hogy nem vagy itt velünk.
Belefürösztjük arcunkat az ég vizébe,
de nem józanodunk ki hiányodból.
Oly kevés nekünk a nap, a hold
s a szárnyaló planéták!
Hiába törjük föl a mindenség pecsétjét:
magunkra hagytál.
Egy világ veszett el benned.

Én a Kos jegyében születtem.
Sose kérdeztem te melyikben.
Mennyi beszélni valónk lett volna még.
Most húznak a darvak a magasban.
Szárnyukra bízzam-e töprengésemet?
Ismerem kabaláidat,
halálos körmű fétiseidet.
Emlékük visszajár a mentolos ízű fuvallatban.
Egyre messzebbre nősz,
holtpontra jut elrongyolt tűnődésem.
Kívül rekedtem
magamat emésztő birodalmadon.

Talán egy nap se múlott el, talán…
Valamivel lámpagyújtás után fejeztem be.
Megírtam, hogy a mentolos ízű alkonyi szél,
meg egyebek… Szentül esküdöztem
a már szemét dörzsölő esti csillag
szelíd tüzére, meg arra is,
hogy a végsőkig, sőt azon túl is… Tudod.
Csak azt sajnálom, hogy nem muzsikáltattam
bedeszkázott ablakod alatt
a tücskökkel huzamosabb ideig.

Most a papír fölé dőlve
az ébrenlét határán
beárnyékolom a földet.
Az euklideszi térben egy szúnyog pilinkázik.
Nem bírom idegekkel.
Rágom a szivart, a befejezetlen gondolatot.
Toronyzene lebbenti meg a függönyt.
Honnét jöhet? Tifelőletek talán?
Ide kívánkozott ez a poén
s nem véletlenül.
Tiltakozásként. Jogosultan.
Már látom is, hallom is kiáltó neonbetűkben,
ábrándosan kántáló szólamokban,
a kosárfonók elhaló énekében.

Ilyen körülmények között halálba szöktetném
hexameterbe szedett vágyaimat,
ellobbanó gyertyák füstjébe mártanám a szót,
meteorok porába, ámuló nádasokba.
Visszalesnék rá,
hogyan roppan az ősi forma derékba
félrészeg sírkövek súlya alatt.
S ez a temetőszag!
Fokozatosan enyészik el az öröm,
utolsó óráit éli, halódó sejtjeiben
sétál egy kósza lélek. Késő van már.
Századunk alkonyodik.

Legszívesebben kikopogtatnám a rácsokon,
fogságod fémbordáin, fájdalmaidat,
hangulatod kavernáit.
Érdekes fordulat lenne, ha elmennék
az utolsó láncszemig, mi már
szívedbe vág s halálos pontossággal
jelezné gyötrelmeidet. Akkor sem
– értsd meg – akkor sem volna bátorságom
kimondani a diagnózist.
Majd annak idején, ha már szabad leszel
– érted? – teljesen szabad.
Ájult hársfák alatt, andalgó szelekben
öledbe ejtem a meglepetést.

Azt is följegyezném, miről te sem tudsz,
ami földre sütött szemedben lángol:
a sztratoszférát átszelő rezgéseket,
agyoncsókolt tájakat,
hosszúra nyúlt éjszakák gyertyacsillárait.
Hát persze, most más világ van.
Rá se bírok nézni – mormolod.
Gondolkozz kicsit, amíg ébren vagy.
Egyszer még fölevezünk a folyón
s ezüst sarkantyúink megpendülnek
a soha nem látott partokon.

Egyenes folytatása lesz ez – tisztázzuk
a fogalmakat – oknyomozó kísérleteimnek.
Kezem alatt csodát művel
a széjjelugrasztott nyáj – te is.
Késő-román boltozatainkon forróság
árad szét hóhullás idején is.
Ám akkor egy figyelmeztető lövés.
Csend támad, valószínűtlen mély csend.
De majd segítünk ezen is.
Ha egy hajszálad is meggörbül,
levegőbe repül az egész armádia.

Kilenc narancs a fiatal fán
a reggeli napsütésben, egy betonkeverő
gép doromboló zajában. Szél forgatja
a kerti sás pengéit. Kit akar velük megölni?
Úgy szeretted az értelmetlen szépségeket:
ködös napokon a ködöt, esős délutánokon
az esőt, szembefutó vihart, elálló fülű
pálmát, ebet, öszvérek bamba tekintetét.
Ha megsürgönyözhetnéd, hogy élsz még,
megnyugtatnám magam. Egyre élesebben
kirajzolódó félelmeim elhamvadnának
a nyíló kaktuszok parázs színáldozatán.

Meleg kendő kellene válladra,
didergő bódulatodra, zsaroló falak hidege,
pimasz huzatok ellen. Megpendülnek
a belső rugók, a tárgyak a semmibe merednek:
egy megrepedt pohár, egy üresen maradt tányér.
Valami vibrál a levegőben,
valaki zörget emlékezeted ajtaján.
Félhangosan motyogsz. Olvasol éjjel-nappal.
Agyad csigalépcsőin hancúroznak a gyerekek,
gyermekeid. Két barna szempár les be
szomorúságod ablakán.

Annyit sem ér ez a nap,
mint a véres tollú madár.
Lezuhan az éjbe.
Halálfejes csillagok ülnek az ág hegyére,
rádvihog a hold.
Nem tudsz kitérni
az unalom pucér kései elől em.
Felköhögi a föld körülötted a vészt.
Faggyúszagú köd telepszik a tájra.
Felröppen az első rakéta az égre.
Sarjad a rabság szöge a dróton.

Nem sokkal ezután,
mintha egyszerre sürgős lenne,
kirajzanak az eonok.
Összeszaladnak a kilakoltatott múzsák,
magadba bolondítod a szellemi szférák
menekültjeit. Jönnek a tejúton át az elsőhetes
szerelem tébolyultjai, fogadalmas apácák,
szerzetesek. Össze-visszavonja szemöldökét
Szókratész is. Felnézel a teleírt lapokból,
nem tudsz hova lenni a meglepetéstől.
Mezítlábas sikolyok riogatnak.
Fegyencruhád csíkjai
belegabalyodnak a rács párhuzamos lándzsáiba.

Emlékszel még az Eroica zárótételére?
A pattanásig feszült ütemek
hajmeresztő rohamára?
Átragadt ránk az előre megírt történések
matematikai befejezettsége,
gyors ütemben közeledő megvalósulása.
Engem kivert a verejték.
Lebontott hosszú hajad alig észrevehetően
rezgett a hangszerek vérbeboruló hadjáratában.
Sokért nem adtam volna a hegedűk föloldozó
ítéletét, a gordonkák áldó simogatását.
Egyedül vagy nagyon? Emlékezz valami másra.

Persze, mint mindig, kevésnek érzem a szavakat.
Versben beszélek, amikor más kellene.
Fáradt pilládat fölemelni, mintegy varázslatra,
szembeszőni a holddal, hidrogénszőke
szelekbe mártani, aranykeretű alkonyokba,
banálisan, de élethűen.
Jó félórája töprengek,
mit is írjak.
Lent már csenget az első villamos.
Széjjelesik
behemót vára az éjnek.

Annyira hiába.
Nem találok rá magyarázatot.
Reflexeim még felelnek
a töredékes villanásokra,
belehibáznak a féligazságok
abszurd útvesztőibe.
Fait accompli.
Ha megengeded,
hősködés nélkül, de megilletődötten
lerovom csodálatomat.
Egész lényedben van valami,
a tömlöcben is,
amire néha rászomjazom.
Hacsak egy marék dohányt is
benyújthatnék neked a rácson.
Tudom, hogy szenvedsz.
Egy pohár italt.
Meg Michelangelo-t, meg Rilkét.
Annyira hiába.
Hiába. Hiába.