A porondmester Botz Domonkos

A világ megismerése, megisherhetősége – lehetetlen. Számos filozófiai irányzat, gondolkodó erősítette, cáfolta már ezt a következtetést, a művészetek egyenesen lételemükké tették vagy vetettél el – az alkotók érzékenysége, belső gondolati építményük állékonysága, valóságképük anyagi-, éppenséggel szellemi rétegezettsége önismeretéből. De a valódi esszencia, a mindent megbíró alapkő megtalálása gondolkodónak, művésznek – a végső „nem tudom” beismeréséig, kimondásáig – lebírhatatlan mozgató erővé nemesedett a szellemtörténet múltba vesző előkora óta, és teszi ezt változó napjainkban is, mint remélhetően az eljövő korokban.

     Ilyen alkotó hát Botz Domonkos, ilyen nehézségekkel viaskodik verseiben, tárcáiban, novelláiban, akár a cirkuszi porondmester, aki pontos szabályok és műsorrend szerint vezeti elő a manézs fűrészporába a földíszített elefántot, kecses lovakkal kerengő finom műlovarnőt, izomtúltengéses erőembert és a mindentől megriadó, sírdogáló, olykor harsányan hahotázó bohócot, jól tudván, utánuk csak az összetaposott, üres porond marad. Elénk vezeti őket, hátha tanulunk valamit a világról.

     Tudja, érzi, csak a megközelítésben lehet pontos, a valóság, minden aljas vagy fennkölt jelenségével kisiklik górcsöve alól, a végső választ sohasem tudja majd kimondani. Mert amíg nincs birtokában – lehetetlen, ha pedig egyszer lelke mélyén vagy magasságaiban megtalálja, már nem is akarja talán szavakba – nyomorítani.

     Sokféle módon elemezhető egy írásmű, értő tudorok vizsgálatában stilisztikai, verstani, nyelvészeti sajátosságaira derül fény, társadalomtudományi vonatkozásait is föltárhatja arra való szakember, én benyomásaimat, olykor megrendülésemet tárhatom magam megközelítésében az olvasó elé. Talán ez sem érdektelen, voltaképpen a befogadó válaszai épp oly fontosak, mint bármi más, elméleti okfejtés, élve boncolás. Természetesen az egész életmű taglalása nem férhet jelen dolgozat terjedelmi korlátai közé, de igyekszem majd néhány, általam fontosnak, sarkalatosnak gondolt versen, tárcán keresztül közelebb jutni alkotója lelkéhez, az írás igazi értékeinek láttató megfogalmazásával. Kinek-kinek magának kell eljutni a személyes megállapításokhoz, senki helyett nem mondhatok ki általános érvényű igazságokat, de hiszen bárki megteheti ezt akár, kicsiny fáradsággal hozzájuthat Botz Domonkos könyveihez, irodalmi lapokban megjelent közléseihez – amire sarkallok is minden, irodalmat értő és szerető olvasót...

Kifordított világ

A könyv lapjai közt nem
Levél, hanem egy lepke
Töredezett szárnya;

Simogatásra hivatott kéz
Jobbára ökölbe zárva
Rázza dühét a világra,

És ami eddig volt árva,
Az jobb sorsára még
Várhat, mert annyira

Még nem fordult ki
Magából a világ, hogy
Feledné az ököljogát

(Elengedett kézzel – 2012)

     Lehetne ez vers a kötet hangütése akár, mert ebben sűrítve ott az egész világ, a gyermekkori vágyakozás a biztos, mindig istápoló, párás meleg biztonság után, a kíméletlen valósággal azonosuló, mégis ettől, „egy lepke töredezett szárnya” indító képben elborzadó felnőtt férfi. Igen, lehetne a verskönyv esszenciája, ami nyilvánvalóvá teszi jó előre az olvasónak, nincs, kérem itt semmi csoda, csak letépett pilleszárny, nincs ingyen simogatás, csak hadonászó ököl, mert „még nem fordult ki magából a világ”. Csak ököljog, csak determinizmus, csak az elengedett kéz magára maradottsága vagy vakmerő egyensúlyozása.

     konyvajanlohoz-illusztracio.jpgAz Elengedett kézzel című könyv ciklussá szerkesztett szerelmes verseiben is visszaköszön ez, a valóság történéseit már azok kibontakozásában megbénító múlt belső feszültsége – a biciklikormány fölé kitárt karral száguldhatsz a beteljesedő boldogság mámorító reményével; a manézs fölött egyensúlyozó rúd nélkül táncolhatsz a publikum részegítő tapsaiért, a vége mindig a pofáraesés kijózanító végjátéka és a végtelen, alig-alig fodrozódó közöny. Fellini filmjeiben láthattam csak hasonló emberi kiszolgáltatottságot, gyarló belenyugvást és emberi közönyt.

Elengedett kézzel

Valahol tőlem messze talán épp
most bomlik szemében a reggel,
ablakot nyit, még fésületlen
hajában babrál hűs huzat, kávét
tölt magának és hosszasan nézi
benne a múltból sorjázó arcokat.

Még reggel van,

de kését már rég megfente rá
ez az elevenekre kiéhezett,
elvadult, gátlástalan világ,
de ő csak önfeledten játszik,
szavakkal, sorokkal babrál
és várja a feloldozást.

Közben

nem messze tőle hajó siklik
a Dunán, rakománya kőszén,
a parton jegenyék sora áll,
fodrozódó levelük villan,
a tat végében lompos kutya,
mellette matróz álldogál.

Teljesen védtelen,

ő az, ki a tömegben is árva,
bezárva, beletemetkezve
örökre a maga választotta,
kényszer szülte kis világba,
hol boldogtalan, és parányi
öklét most a vétlenekre rázza.

(Elengedett kézzel – 2012)

     A versek soraiban – megbújva – azonban ott a világ megszenvedett bizonyossága is, feloldja, megcsendesíti mindazt, ami a következő oldalakon elénk zúdul. Nem valamiféle vallásos kinyilatkozás ez, nem a számonkérés fenyegetése, sokkal inkább a magasban kifeszített dróton lépést lépés elé csúsztató akrobata meggyőződése, hite, hogy van mégis minősítő értelme minden előadásnak.

Törvény

Törvénye van a földnek,
Az égnek és a pokolnak.
Egy napon majd eldöntik,
Te hová való vagy.

(Elengedett kézzel – 2012)

     bdszk.jpgA Szálkás keresztek című novelláskötet lapjain prózában járja körül azt a világot, be-bekukucskálva rejtett zugaiba, ahol még ott vacog a gyermekkor, mint iménti néhány idecitált alkotásában a versíró Botz. Pokoljárás ez is a javából! A múlt változhatatlansága, a kimondatlan, kimondhatatlan félelmek és nyomorúságok épp úgy véreztetnek, akár a köröm alá szorult tövis. Rakódnak egymásra a rétegek, napra-nap, élethelyzetre hasonlóan megoldhatatlan élethelyzet – feloldást pedig nem tár elénk, fakadjon föl csak bennünk is a gennyedt seb, legyünk részesei vele együtt a gyógyulásnak. Kíméletlen ez a közösségbe-hívás, de hát, a tetemrehívás mindig kíméletlen dolog volt. Mert elmesélt helyzetei, figurái épp oly valóságosak, mint bármelyikünk eszmélésének szereplői. Nem ugyanazok, de hasonlóak, mert jószerént tipikusak.

     Hogy hová viszik ezek a történetek az olvasót? Saját létezésük bugyraiba, megtörtént, vagy csak megsejtett valóságok emlékképeibe – egyszóval, pokoljárásra. Még ha – és ez így kerek minden történetben – mindnyájunknak más-más köveken, grádicsokon kell is botorkálni abban a purgatóriumban. De hátha! Hátha tisztulunk is!

     Botz Domonkos: Azok a bizonyos nehéz idők

     Azoknak, akik rendszeres újságolvasók, bizonyára feltűnt már, hogy nem múlik el nap, hogy ne derülni ki valakiről az ügynökmúltja. Lassan már sikk lesz a sárdobálás, az ún. időzített lejáratás, vájkálás mások múltjában. Na, nem mintha a bűnösöket pártolni, vagy bújtatni kellene! De biztos, hogy az igazi bűnösökről beszélünk? Mert a valódi bűnösök, az egykori vallatók, vérbírák, akik több száz ártatlant kínoztak, küldtek a halálba, ma is jólétben, háborítatlan élnek közöttünk. Jó lenne, ha egyszer minden érintett megtenné a maga vallomását, és akkor végérvényesen lezárhatnánk a múltat.

     Mielőtt még bárki is a cipőfűzőjét kezdené babrálni, hogy utána járjon viselt dolgaimnak, jelzem, ne tegye. Ezennel önként tárom fel mindazt, amit „elkövettem” és teszem ezt abban a reményben, hogy talán mások is követni fognak. Tudom, hogy már az első sor is mosakodásnak fog tűnni, de kérem, olvassák végig. Nem véletlenül nevezték ezt nehéz időknek. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy − bármennyire is hihetetlen −, teljesen ártatlan vagyok. Nem követtem el semmit, amiért a törvény előtt felelősségre vontak, vagy vonhattak volna. Ami az ún. nehéz időket illeti, arra részleteiben is ki fogok térni. Természetesen engem is megpróbáltak rábírni olyan cselekmények elkövetésének beismerésére, vállalására, amelyeket soha nem követtem el, de nem írtam alá, dacára, hogy tisztában voltam annak következményeivel. Hogy bátor voltam? Nem, dehogy, nagyon is féltem. Tudom, könnyű lenne így utólag a nagy ellenálló szerepében tetszelegni, de erről szó sem volt.

     Akkoriban minden érdeklődésemet a természettudományok felé fordítottam − na, ez sem volt éppen veszélytelen vállalkozás −, melynek fókuszában a hártyás-lábúak, ezen belül is a békafélék álltak. Mielőtt még bárki fitymálódva félrehúzná a száját, szeretném emlékeztetni arra, hogy nem véletlenül nevezték ezt nehéz időknek. Könnyen megeshetett ugyanis, hogy az ember fiát megvádolták a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedéssel, a fasiszta restauráció vádjával, és ehhez olykor elég volt, akár egy ilyen kis rút béka is. (Na, jó ezt a rút szót visszavonom.) És erről a kis békáról, ha nagyon akarták, hamar bebizonyíthatták volna, hogy angol titkos ügynökök dobták le, sőt még az is megtörténhetett volna, hogy a monarchia visszaállítására irányuló cselekedetek tárgyi bizonyítékát látják benne. Mert ugye elég egy nyálas, cuppanós puszi, és máris aktivizáltuk a békát, mely azonnal átváltozik egy trónkövetelővé, és akkor még nem beszéltünk a fekete mágiáról, mert bizony a reakció mindenre képes! Mi van, ha ennek a titkon génkezelt békának a felhasználásával akarnak olyan főzetet készíteni, mely alkalmas pártunk és kormányunk tagjainak, szeretett vezéreink életének kioltására? Szóval, veszélyes korban éltünk. Talán ebből érezhettem meg valamit, amikor egy árnyékban meglapuló békát figyeltem meg. Akkor, amikor úgy érezte, hogy látókörömön kívülre került, ugrálni kezdett. Ugrált a béka! Értik ezt? 1957-et írtunk és a béka ugrált! Nem volt semmi veszélyérzete. Ekkor elkövettem valamit, amit ma már nem tennék meg. Néhány feléje hajított kaviccsal próbáltam meg jelenlétemre figyelmeztetni, és ez azonnal hatott. Rögtön meglapult, ami arra engedett következtetni, hogy ez a parányi jószág kiváló megfigyelőképességekkel rendelkezik. Pontosan úgy reagált, mint az emberek. Szóval éreztem én, hogy itt valami nem gömbölyű, csak azt nem tudtam még biztosan, hogy mi az. Ez a látszólag jelentéktelen, a béka ellen irányuló cselekedetem persze még nem jelentette a diktatúra melletti kiállásomat.

     Ami a beszervezésemre vonatkozó körülményeket illeti, nos, egészen ártatlannak indult. A dolog úgy kezdődött, hogy az udvarunk egyik lakója, K. Eszter, aki bejáratos volt az öreg grófnő kényszerlakhelyül kijelölt szoba-konyhás lakásába, egy ízben magával csábított. Nem kellett sok hozzá! Én valami nagy kaland reményében szívdobogva követtem, mit sem sejtve annak következményeiről. Az öreg grófnő süteménnyel és igazi kakaóval (!) kínált minket, ami nagy szó volt akkoriban − ma sem tudom, hogy honnan szerezte −, és pár percre magunkra hagyott a szobában. Eszter ekkor élte ki kutatószenvedélyét, és nem feltételezem, hogy kompromittáló anyagokat keresett, vagy kívánt volna elhelyezni. Ez utóbbi egyébként mindennapos gyakorlat volt a rendszer kiszolgálói részéről. Mindenesetre nagy igyekezetében összetört egy muzeális értékű vázát, mely túlélte a világháborúkat és az azt követő zabrálásokat is. Ekkor környékezett meg Eszter azzal a gondolattal, hogy jobb lenne, ha magamra vállalnám a váza összetörésével járó hercehurcát, miután büntetlen előéletem és fiatal korom miatt enyhébben bírálnák el cselekedeteimet. „Cselekedeteimet” − fogalmazott −, amit el sem követtem. Igazságérzetem háborgott és hevesen csapott össze érzelmeimmel, melyek viszont Eszter pártjára próbáltak állítani. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy átvállaljam. Nem akartam elveszíteni a grófné szeretetét, ugyanakkor tudtam, hogy ezek után Eszternek végleg búcsút mondhatok. Hiába vetette be minden női báját, hajthatatlan maradtam. 

     Soha nem felejtem el, ahogy ott állt előttem hosszú szőke hajával, csenevész, alultáplált teste szinte reszketett. A váza összetört, Esztert elveszítettem, az öreg grófnő már nem hívott be többet. Teljesen magamra maradtam. Visszahúzódtam és meglapultam, ahogy akkor mindenki, és reggelente csak lopva figyeltem a függöny mögül, ahogy Eszter kis táskájával elindul, és irigyeltem, hogy ő már iskolás.

(Szálkás keresztek – 2013)

     Folyamatos szembenézésre vagyunk kárhoztatva múltunkkal, mert csak így épülhet minden holnapi napunk. Dologi természetű világunkban, ahol minden egymás utániságból és ismétlődő szakaszokból következik, kikerülhetetlen – ha mégoly gyötrelmes is – ez az azonosulás. Bárhogy gondoljuk is, minden mai napnak múltja a tegnap és egyszersmind az maga is múltja a még el sem következett holnapnak. Ezért lerázhatatlan felelősséggel kell megélni minden pillanatot – ez a gondolat a magva minden, e kötetbe szerkesztett novellának. Együtt is, egyenként is érdemesek arra, hogy megkeressük mindben a csak nekünk szóló tanítást.

Impromtu

Bolond szívemben
kollégiumi folyosók
nyári csendje lakik.
Már nem hiányzik a
zsivaj, a lárma, 's bár
még vagyok, önnön
testembe zárva, várva
egy jelre, egy hívásra
a nagy utazás előtt.

Fölöttem reggelente
még meghasad a kék,
tűnt nyarak emléke villan,
hol lányokat érlelt nővé
szememben az éj.

Aztán egy reggel majd
köszvényes kézzel
kezdem el keresni
kapaszkodóit a múltnak,
az ifjúság elherdált
hímporát, és emlékezetemben
a hajdanvolt asszonyok
arcáról elsimul a ránc.

(Amikor a bohóc felzokog – 2014)

     amikor-a-bohoc.jpgÖsszegző verskötet az Amikor a bohóc felzokog című könyv, már ha ilyet egyáltalán lehet mondani. Mindenesetre Botz Domonkos ebben a válogatásban mondja el legtisztábban egy élet megélt valóságából kiizzott következtetéseit – ha parányi akarattal felruházottan is, de kézibábjai vagyunk mindahányan valami nagy, valami felfoghatatlan mindenségformáló erőnek. És foszlik testünkben a varrás, szakad a cérna, lekopik az alkalmi- vagy eltervezetten díszítő festék, előbb-utóbb lekerül a szomorújátékunk a színlapról és a feledés dobozában találjuk magunkat.

     Impromtu – egy ötlet gyors, ösztönös megvalósítása, kis, könnyű darab. E címmel valami kis gyors futamot, kicsiny finom ujjgyakorlatot varázsol elénk Botz, de hamar kiderül, nehéz, gyötrő félelmet rejt a szavakba. Látszólag megbékélés, látszólag önmegadás, de keserű vád lappang a vers sötétjében. A melankólia, a rezignáció egyben vádirat is: az előadás üres nézőtér előtt játszódott! Pedig a játszó személyek eredendően változhatatlanok, teljesek, szépek. És a tanulság is örök érvényű: emlékezetemben / a hajdanvolt asszonyok / arcáról elsimul a ránc.

Október végén

Már sárgán néma a kert,
ernyedten lóg rajta a nyár,
mint szélfútta bokrokon
a megtépázott pókfonál.

A vadrózsák tüskés ágain
megkésett jel, apró üzenet,
vöröslő bogyók izzanak,
lobbantanak parányi tüzeket.

Elpihen a hegy, a kert,
ásóra sem támaszkodik a kéz,
és a teremtés örök csendjében
a szél csak unottan fütyörész.

(Amikor a bohóc felzokog – 2014)

     Gyönyörű, teljes és mégis hátborzongatóan üres kép. Október vége. Egy életút vége. Egy önmagát felemésztett világ vége. Már minden emlékké vált, hasznavehetetlen rongyokká váltak a díszruhák, és hiába csillan a tűz a pitykéken, már senki sem hordja őket. Elpihen, múlttá válik minden, hisz elment az ember, a kijelölt gazda.

     Mégis! Ebben a világon túli csöndben ott szunnyad minden zaj, lárma, „apró üzenet, / vöröslő bogyók izzanak”, ebben a nagy csöndességben ott dübörög a jövő. Meg kell hallani, bár „a szél csak unottan fütyörész” – de fütyörész ám! Kicsi jel, kicsi vigasztalás, mégse múlt el minden hiába, a pókhálóban ott lapulnak az elmúlt nyár emlékei.

     Remek versek a kötetben, egytől-egyig idecitálhatóak lennének, de ez írás csak arra mert vállalkozni, hogy valamiféle metszetben kedvet csináljon megmerülni Botz Domonkos művészetében. Végezetül álljon itt egy vers, ami azért fontos, mert arról is szól ám a költő, hogy múlandóságának, sőt, minden világ múlandóságának tudatában van. De azt is tudja pontosan, neki helye volt, van és lesz is mindig.

Hitem töretlen

Cipőmön már rég
elengedett a varrás,
átjár rajta január;
kabátom is vékony
és hideg, fűtetlen
szobában üres
tányérom felett hatvan
év vaksin mazsoláz.
Hitem töretlen, viszem
mi még hátra van, és
csak Isten a tudója,
mikor hagyom a
világra örökül magam.

(Amikor a bohóc felzokog – 2014)

     Ilyen alkotó hát Botz Domonkos, ilyen nehézségekkel viaskodik verseiben, tárcáiban, novelláiban, akár a cirkuszi porondmester, aki pontos szabályok és műsorrend szerint vezeti elő a manézs fűrészporába a földíszített elefántot, kecses lovakkal kerengő finom műlovarnőt, izomtúltengéses erőembert és a mindentől megriadó, sírdogáló, olykor harsányan hahotázó bohócot, jól tudván, utánuk csak az összetaposott, üres porond marad.

     Elénk vezeti őket, hátha tanulunk valamit a világról.

     Mert érdemes volna!

Czipott György – SzegediLap

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf