Sámánok, énekmondók, dünnyögők hangján

Kórisme borítóEl kell fogadjam Varga Rudolf, Czipott György: Kórisme, című kötetének fülszövegében írt észrevételét, hogy „Sejthető, hogy a költő saját világváltozata szerint fogja feltárni a világ helyzetét, [hogy a kötetben olvasható] versek hangvétele újszerű, a sámánokra, énekmondókra, dünnyögőkre jellemző [s, hogy munkáiban] a köztudatból ma már szinte teljesen kiveszett intonációt alkalmaz.” Jómagam, jelen ismertetőmben immár harmadszor írok Czipott György egy-egy verskötetéről, így már volt módomban „belekóstolni” egyedi hangvételű, könnyűnek nem nevezhető verseléstechnikai metódusába.

Alapvonalaiban e mostani kötet sem különbözik elődeitől, megoldásaival azok nyomvonalán halad, ami egyfelől jó hír, hiszen megállapítható, hogy szerzőnk ezúttal is karakteres, csak rá jellemző, kiforrott hangon szólal meg, másfelől azonban jelenti azt is, hogy a szövegértést nem mindig segítő szokatlan szókombinációk ezúttal is jelen vannak. Ezért örültem Varga Rudolf fülszövegbéli, a megfejtéshez kulcsot kínáló sorainak: hogy verseiben Czipott György, a sámánok énekmondásaira jellemző, ráolvasó-megidéző intonációkhoz nyúl vissza. S lám, mily igaz: korunk világát kifejező különös szóalkotásaival fűszerezett verseit innen nézve, a sámán-idők beszédjéhez viszonyítva tekinthetjük relevánsnak.

Szerzőnk, százkilenc verset tartalmazó kötetét, szokásához híven ezúttal sem osztotta ciklusokra, versei így egyhuzamban olvasandók. Nem tudom, hogy a kötet szerkesztésekor a versek születésének kronológiai sorrendjét figyelembe vették-e, merthogy a könyv első negyedét adó írások a kötet további részében olvashatókhoz viszonyítva könnyedebbek, szóballasztoktól mentesebbek, mi több, korszerűbbek. Az első ciklus, ha mondhatjuk így, munkáiban felismerhetők a modern utáni verseléstechnikák kísérleti jegyei, a szubjektummaszkosodás, az értelemszóródás, vagy a szövegszerűségre hajazó ahumánus megszólalásmódok, stb. változatai.

Mint pl. a (nomen est omen), Bátorének, és a Tétre, helyre, befutóra, című opusok esetében. Ezeket, véleményem szerint érdemesebb együtt szemügyre venni, semmint külön, ahogy a kötetbe felvétettek, már csak azért is, mert a könyv egyébként sem bővelkedik hosszúversekben. Számomra azonban mindenekelőtt a két vers személyességet előtérbe állító attitűdje indokolja egybefoglalt áttekintésüket. De ezt látszik alátámasztani a két verset egymáshoz fűző motívumhasználat is, a Bátorénekben pl., a „poharad alatt … táncolnak csöndkarikák”, míg a Tétre, helyre, befutóra c. versben a, „pohárnyomkarikák … olimpiáznak”, sorok.

A Bátorének, kezdő nyolc sora, mintha egy másik versből, vagy egy másik szerzőtől származna, ezt sejteti a vers többi részétől eltérő, a sorkezdő nagybetűket is ismerő írásmód, a külön sorként alkalmazott zárójelek használata, valamint a „czipottgyörgyös” szóösszetételek hiánya, melyek azonban később újra felbukkannak. (Mint pl., démonhagyta, mennyszérű, térdeplősarkok, stb. Jelzem, ezek itt, ebben a szövegkörnyezetben versbarát módon illeszkednek a textúrába, kivéve talán az egyetlen, ciklopkőfal, szót, aminek a jelentését sajnos nem sikerült megfejtenem). „Vöröskő hullámtörő mögött/ mindig tiszta volt a víz./ A kitárt szárnyú dongólégy halála./ Kék vászonfecske csíkja”, kezdődik a vers, s már itt feltűnhet az egymással laza jelentéskapcsolatot tartó sorok alkalmazása, amelyek már az értelemszóródás eszközével alakítandó szövegformálást sejtetik. A vers további két, az eddigitől elütő írásmódot alkalmazó részében is ez folytatódik. „négyötödnyi ég ledőlt./ csillagűrben forrás csobog. … minden vegyesbolt bezárt./ fészer démonhagyta mélyén/ rozsdás tányérlámpa ráng./ mezsgyén vonulnak/ porkabátos, elaggott házak,/ árnyukat fölveri kéken katáng”. A második modernitásban ahol a szimbolizmus új változataként az aura révén, az aurával, mint eszközzel történő értelemközlés kísérlete zajlik, az egymáshoz nem kapcsolódó mondatok egymás utáni sorjáztatása egy hangulati összkép kimunkálását (is) célozza, célozhatja. A szavak, mondatok szinte dadaista, mert egymással értelmi kapcsolatot nem tartó módon történő felhozatala itt épp ennek a hangulati aurának a kialakítását szolgálják. Mint ahogy a harmadik versszak alábbi sorai is: „cinkesírokban elkorhadt idő./ esőkoszolta ciklopkőfal résein/ megalvadt szurokként szivárog éj. … szavak már mind ugarra hulltak./ térdeplősarkok részeg angyalokkal teli”. Hiszen a vers nyelvi erőterében, többek között épp ezekkel, a töredezettségnek, a bizonytalanságnak, az egyensúlyhiánynak, az akár az irracionalitásig tágított, távolságtartó eszközé(ei)vel lehet az ember izoláltságra kárhoztatott létét az élet globálissá rendeződött rendjeként érzékeltetni. Majd feltűnnek az „áttűnés” sorai: „türelmes poharad alatt örökkön/ neked táncolnak csöndkarikák” … „Ősten utánatölt, ne félj,/ világokat dünnyögtök majd …/ hisz annyi dal maradt…” A költőnek a versben épp ezekkel a különböző nézőpontokat közvetítő mondatokkal kell a maszkosodásnak kitett, de az élmények igazságtartalmának felmutatásáról sem lemondó személyes megjelenés ódiumát vállalnia. Mintha valamiféle vesszőfutásos verseny folyna itt, ahogy az idekapcsolódó vers címe is sugallja, Tétre, helyre, befutóra. „percetlen óra tétre helyre befutóra/ pohárnyomkarikák/ homályló hittel olimpiáznak”, olvashatjuk. De a fikcióban való személyes megjelenés nem lehet más, csak áttűnés.”én még olykor úgy vagyok/ hogy szívkamráimba/ tengerek vannak zárva/ bennük sósan feléled/ minden fölszerszámozott öröm/ minden rángó félelem”, írja, utalva a világ, s benne önnön létállapotára a költő. Majd a vers zárlata: „álcaszókba rejtve kés/ levegőmért versengnek csillagok … én még olykor elképzelem/ velem vagyok”, mintegy figyelmeztetve az énnek a tárgyi világba való fájdalmas feloldódására. A világ idegenszerűségéből, akárha sámánsírást hallanánk.

Majd mindjárt ezután, a következő oldalon a Minden…, című kis remeklés. „… minden dimenzió beteg”, kezdi versét pesszimista felütéssel a költő. Mintha egy mindent elrendező belső hang szólalt volna meg, egy a pillantását a világra vető, önmagát a világban, s önmagában a világot megszólító lírai hang. Majd az élményeket hitelesítő tapasztalat: „Tudjad: csak vénülni voltál”, jelen ebben a világban, tegyük hozzá. Jelzi, hogy az idő, mintha hiábavalóan múlott volna el. „Fejed zúg, akárha zsoltár/ s profán imának gyógyszerek”, amivel szembesülni kell, amit elviselni kell, s amivel szemben profán imának, ott vannak a gyógyszerek. De hisz’ nem így akartad, sorsod, mintha nélküled teljesedett volna be. Hiszen „Fogództál akármi hitben./ Reméltél múltat, hogy lesz tán…/ Tűrnöd kell békén, hogy eztán/ magáért Ősten segítsen”. Egy ilyen rövid versben (és ismertetőben) az akármi hitben és az eztán magáért Ősten segítsen pólusok, beállítódások közt feszülő distanciát bejárni nem lehet, ám a két léthelyzet közti különbségre történő utalás is már elegendő, hogy fényt villantsunk az ember 21-ik századi létállapotának, a személyesség és a hit viszonyát érintő megkerülhetetlen adottságára, adottságaira. Alanyiság és hit, alanyiság és intimitás, avagy alanyiság és közösségvállalás, stb., kérdésköreire, még akkor is, ha ez már a szerző, mű, olvasás és értelmezés terepére adaptálja a szűkebben vett színrevitel kérdéskörét. De lássuk, hogyan ad reményt, biztatást, vagy csak egyszerűen tartást a vers zárlatában olvasójának Ősten, a sámánisten beszédjét a ma emberének nyelvén megszólaltató Czipott György: „Vég nem sűrül végtelenben,/ maradj hívőként hitetlen/ s óvjad egyléted lényegét./ Nem fény hiánya itt sötét” (17). Ám ha nem fény hiánya itt a sötét, mert a fény, teremtettségünk részeként mintegy rendelkezésünkre bocsáttatott, akkor az ember egyléte lényegének az önmaga sorsáért felelősséggel tartozó, aktív, „önhasznú” állapotát kell tekintenünk. Olvasatomban tehát az ember a mindenségben nem csupán kiszolgáltatott, de önmaga és a természet sorsáért felelősséggel is tartozó lényként létezik. (Hajdu-Vinpress Kiadó, 2017, Miskolc)

Bereti Gábor    

(Büvópatak, 2018. 7. szám)    

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf