Nagy Horváth Ilona: Miért szép – Jagos István Róbert Viharban című verséről – / [VII. rész ]

A mai alkalomra szeretett kuzinom, Jagos István Róbert utolsó munkáinak egyikét választottam vizsgálódásunk tárgyául. E helyütt kérek elnézést a Tisztelt Olvasótól, amiért a továbbiakban a Szózat egykori költő-szerkesztőjét e cikk további részében örök rokonságunk okán, s mert ha másképp tennék, visszajönne számon kérni, olykor Kuzinként fogom említeni. Vagy mindig. Majd ahogy súgja.

    A Viharban című vers 2018. január 31-én született, tíz nappal azelőtt, hogy szerzőjéért nehéz szívvel mécsest gyújtottam komáromi otthonomban, így ezt az írást már nem kaptam lektorálásra és nem jelent már meg sehol.

    Természetesen most sem lektoráljuk, csak érzékeny lélekkel elolvassuk, óvatosan körüljárjuk, hagyjuk, hogy megérintsen, s próbáljuk mi is megérinteni fájdalmas szépségét. Ma gondolatban odaülünk egy kicsit a költő mellé, hogy értésünkkel megüzenjük neki az őt ringató örök csendbe, veled vagyunk szép fájdalmadban, feledhetetlen barátunk.

Viharban

"Jön a vihar, tajtéka ében..."

Az ég fiúként zokog.
Megvágnak büszke könnyei.
A gyomor dobog, a szív korog.

Éjeim sötétlő szörnyei
Kirágják magukat szüntelen.
Kegyetlen fájdalmas őreim.

Számból szádba folynak ütlegek.
Elázott szád visszaharap.
Halott vagy születetlen legyek?

Hallom, ahogy a gyermek szalad
A fekete időm roncsain.
Az ég minden árvát elragad.

     

    „Jön a vihar, tajtéka ében…” – József Attila Jön a vihar című versének kezdő sorát olvassuk az alcímben. Beszédes, komoly választás, melyben az igazi párhuzam tíz nap múlva rajzolódik ki visszavonhatatlan élességgel, amikor a mi költőnk is előre siet, ahogyan tette azt a nagy előd szintén abban az évben, amikor papírra vetette a fenti sort. Ilyen megközelítésből is tekinthetnénk felütésnek, de most ne tegyük, ne ebbe az irányba induljunk, nézzük inkább a verset magát a maga időtlen érvényességében. József Attila művének elsődleges jelentése egy valódi vihar, míg Kuzinom már az első sorban leteszi a megidézett természeti jelenség képét, s váltja át a másodikban végképp a vihart az ember viharává.

    „Az ég fiúként zokog. Megvágnak büszke könnyei.” Fiúként zokog. Büszke könnyei. A vers első két soránál járunk, az első két mondatnál, az első hét szónál, és máris megérkeztünk a JIR versek igazi ízéhez, az igazi, Jagosféle igazmondó, sárnehéz, kőnehéz, életnehéz szóképekhez, amelyek miatt neki soha nem volt szüksége cikornyás jelzős szerkezetekre, gondosan körülírt, körülszínezett eseményleírásokra ahhoz, hogy eljusson a lélekmélyig, ahol mindőnkben ott ül a nagyszemű gyermek, épp csak értő keskeny vállain a részeg világgal. Fiúként sír az ég. Büszkén. Mert a fiúk másképp sírnak. A fiú könnyeinek át kell törnie az elvárások (légy fegyelmezett) szigorú gátját, a fiú könnyének útja van. Hosszú, fájdalmas útja. Így tör elő hasogató kínnal. Így, ezekkel a könnyekkel kezdi meg búcsúját tőlünk az ekkor nem egészen negyvennégy éves költő, aki soha nem lett negyvennégy.

    Szóképek- mondom. És itt elgondolkodtam, kell-e körüljárnunk, honnan az erejük, nem leszünk-e illetlenek, ha csak megpróbálunk is belesni a konyhába, ahol a költők szövegei főnek, kitudni, hogyan születik szánkban az íz, amikor kimondjuk: elázott száj vagy fekete idő. Arra jutottam, hogy Kuzinom írásának nem árthat a világosság, írásainak, szóképeinek különösségét nem stilisztikai gyakorlatok hozták, hanem az ő kivételes személyisége és vele született tehetsége.

    Kiemeltem, hogy elázott száj és fekete idő, de szinte az egész szöveget ide emelhetném.

„Számból szádba folynak ütlegek.”

    A régi vágású urak, hölgyek azt mondanák, képzavar. Meghallva erre én azt mondanám, igen, az! De még micsoda képzavar! Költői!

    Van ugyanis olyan. E cikksorozatban már annyi alakzatot megvizsgáltunk, futólag nézzünk rá az abúzióra, azaz a képzavarra is, aminek ereje éppen abban rejlik, hogy a nyelvi jelek viszonya nyelvtanilag egyértelmű, jelentésük azonban kissé zavarba hozza az olvasót, hiszen az alkotórészek közötti kohézió megteremtése igényel némi erőfeszítést. Dolgozni kell érte, különös nyelvi, elvi utakat bejárni, cikkanó gondolatokat szórni el, mint a morzsát, hogy aztán e morzsák segítségével szabadon, eltévedés nélkül járhassunk majd a nyelvi furcsaság és a költő igazsága között, s megállapítsuk, nincs itt semmi furcsaság, költészet van itt. Tömör és nagy hatású megfogalmazása valaminek, ami másképpen megfogalmazva pontatlan, elnagyolt, tompa.

    „Számból szádba folynak az ütlegek.” Méltatlan veszekedés. Egy? Akármennyi. Tapasztaltunk ilyet? Hogyne. Egy meggondolatlan mondatunkkal indult, s úgy dagadt pár perc alatt végtelenné, hogy utólag szinte meg se tudtuk állapítani, kié volt ez a két gyűlöletes száj az ütleggel és a visszaharapással. „Elázott szád” – az átfolyó ütlegektől ázott el. Tűrted. Tűrted. Mert szeretsz. Addig tűrted, hogy elázott. Míg visszaharaptál. Már nem szeretsz. Senki.

    Képzavar? Csak ha nevén kell nevezni, ugye? Hiszen világos már minden: „A gyomor dobog, a szív korog.” Összeborult az egész, ami felépülni látszott a felnőtt esztendők alatt. Visszatérünk a gyermekhez. Ezzel keretet is kap a vers. „Hallom, ahogy a gyermek szalad/A fekete időm roncsain.” – A bántott, megbántott, nem szeretett gyermek szalad. Halljuk, ahogy csattog a kis talpa. Rossz volt, szalad. „Az ég minden árvát elragad.” – és így lesz teljes a keret. Visszatérünk az éghez is. Ahonnan elindultunk ebben a viharban. Az árva elragadva, csend lesz megint. Halk fájdalom. Ahogy József Attila is írta a mi költőnk által megidézett versében:

„hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.”

     

    Jagos István Róbertre emlékezve: Nagy Horváth Ilona „Kuzinka”

     

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf