Nagy Horváth Ilona: Miért szép, versekről őszintén / – A szimbolika nyomában – Tóth Zita Emese: Csillagpor / [VI. rész ]

 

Miért szép – A szimbolika nyomában – Nagy Horváth Ilona

Vendégvers: Tóth Zita Emese - Csillagpor

 

„Olvastam ezt a verset vagy mi ez… Mert nem vers. Képsor. Szimbólumözön. Igen. Megfejthetetlen szimbólumözön.” – részlet egy minapi telefonbeszélgetésből, ahol a telefonáló egy régebbi olvasmányélményét taglalta. Nem érti. Mert szimbolista. Miért nem lehet egyszerűen leírni, hogy… Megmosolyogtam a dolgot, aztán arra gondoltam, talán épp itt az ideje, hogy tegyünk egy sétát a szimbolizmus izgalmas varázsvilágában is, ahol semmi sem az, aminek látszik, s mégis jobban látszik minden, annyi szögből mutatja magát.

    Egyszerű ügyletnek tűnhet, aki szimbólumokat használ, az szimbolista. Szerencsére ennél árnyaltabb a helyzet, de mindenképp vizsgálódnunk kell egy kicsit a szimbólumok körében, hogy aztán tovább haladhassunk, s megidézett olvasóval együtt a következő versnél már különös mintázatú ajtókat nyitogatva jussunk sose látott belső termek mélyeire, s rádöbbenjünk, az ajtók végtelenek. Mint az ember. Mint a jó gondolat. Mint az örökkön áramló energiák.

    A szimbolizmusról általában némi gondolkodás után a 19. század szokott beugrani, és már mondjuk is fel az egykori leckét: gyökerei a század eleji romantikába nyúlnak vissza, ahol is pozitivista materializmusra és egyben az impresszionista természetutánzás buzgalmára válaszolva... Fogadjuk ezt el. Fogadjuk el, hogy oda is. És egyben tekintsünk is el egyelőre ezektől az –istáktól, -izmusoktól.
    A mai ajtók kulcsokkal, kódokkal, elektromos, mágneses impulzusokkal nyílnak. A régiek, az ókoriak jelszókkal, azonos ruházattal, félbevágott gyűrűkkel, melyek másik fele a várúrnál volt. Ha feszületet, ha hatágú csillagot látunk lógni valaki nyakában, már tudunk róla valamit. Ha valaki otthonában a menóra alatt ott a Biblia és a Mahábhárata, hát azzal is közelebb jutunk valamely igazsághoz. Országok zászlajai, mátkapárok gyűrűje, katonai egyenruhák, rangjelzések, közlekedési táblák… De nézzünk még messzebbre a mindennapoknál! Gondoljunk csak a spanyolországi Altamira barlang őskőkorszaki szimbolistájára, s állapítsuk meg, a szimbólumok a kezdetektől velünk vannak.
    Mindennapunk szerves részei, nélkülözhetetlen részei. Meg kell jegyeznünk, hogy a hétköznapi jelek esetében azért szimbólumhordozó konkrétságok mindig valamely konkrét szociokulturális kontextusban telítődnek jelentéssel, hiába párásodik be ugyanis az én szemem egy méretes keresztkulcs láttán, eszembe juttatva a kedves izmos karját, délceg alakját, őt magát, a hozzá fűződő univerzumot, a keresztkulccsal önmagában nem tudnám felfedni még előtte sem „szerelmem rejtett csillagrendszerét”.  Vagy mégis?

    Nézzük meg, hol válik el egymástól a szimbólumok szimpla használata és a szimbolizmus mint stílus, mint kifejező erő. A tizenkilencedik századi impresszionistákat egyszer már felemlegettük, tegyük meg újra, amikor megállapítjuk, hogy a szimbolizmus alapja is a korreszpondencia, azaz az összekötés, azonban ennek körét a szimbolisták kitágították, tartalmasabbá tették, amikor a látható, tapasztalható világ a hadrendbe állított szimbólumok mentén átjutott a szellemi világba, az eddig nyelvi szinten jóformán megközelíthetetlen belső világba, a lélek legfényesebb magaslataira és legsötétebb mélyeibe.

    Ha nyelvi evolúcióját akarjuk nyomon követni, a hasonlat – metafora -szimbólum ösvényen kellene elindulnunk, amibe félúton becsatlakozik a metonímia. Sokkal egyszerűbb ez, mint tűnik: „szívós leszek, mint fán a kéreg” – írta Radnóti (Levél a hitveshez). Ez egy hasonlat. Nem is szorul magyarázatra. „Hálót fon az est, a nagy barna pók.” – olvassuk Juhász Gyulánál (Tiszai csönd), ez egy metafora. Est, ami olyan, mint egy nagy barna pók, mert sötét és úgy terjed szét, mint ahogy… Ez egy metafora.

    És most nézzük, a szimbólum hogyan működik. A legegyszerűbb ismert példát hoztam a nagy Adytól (Párisban járt az Ősz):

„Párisba tegnap beszökött az Ősz…” „Elért az Ősz és sugott valamit…” „S Párisból az Ősz kacagva szaladt…”  Ősz = közelgő vég. De hogyan is? Ősz: négy évszak van, tavasz, nyár, ősz, tél. Az ősz már a vége valaminek, egy folyamat vége, közelgő vége. Ősz – hanyatlás, leromlás, egy sor dolog eltűnése. Ugyanakkor az ősz – betakarítás. Betakarítás – összegzés. Összegzés – megint csak valaminek a vége. Ősz – szőlő – bor – a szőlő vége – betakarítása- összegzése? Ősz- őszülés-öregedés- életünk ősze- életünk vége. Vége. Vége – valaminek a halála- halál- meghalunk- ’mindmeghalunk…

Ennél jóval karakteresebb szimbolikát is hozhattam volna akár Ady Endrétől is, de a működési elvet megmutatja. 

Míg a metaforánál a kép csupán eszköz, és a jelentéssel dolgozunk tovább a szövegben, a szimbólumnál a képi sík elsődleges, a képi sík önálló. A szimbólum és a szimbolizált tartalom között nincs névátvitel, mert a kép saját jelentése sem tűnik el, megőrződik, így tovább árnyal, egymás mellett él a két (vagy több) jelentés. (Azt írtam, hogy vagy több, e helyütt felhívom a most alakuló szimbolisták figyelmét, ha sokkal több, azaz túl sok, a fenti keresztkulcsos esethez jutunk.) A kifejező tárgyi sík és a kifejezendő elvont dolog síkja akár meglehetősen távol is állhat egymástól. Sőt tudják mit? Álljon is távol. Egy egészen vékonyka fogódzó, egy halvány kis sejtés, egy fuvallatnyi hangulat is elég, hogy szabad asszociációkkal megmerülhessünk csodálatos mélységeiben, finom borzongással élvezzük a gondolatok gazdag gomolygását, érzékek, érzések homályos, de olykor tiszta fénnyel meg-megcsillanó bonyolult belvilágát.

„nagyfokú poliszémiájának és szemantikai kimeríthetetlenségének…” – olvasom közben a jegyzetemet, de hagyjuk a csudába!

A szimbolizmus varázslat. Varázslat, ami nem a szövegben van, hanem bennünk. Fenti olvasónk ezért kereste hiába. Rossz irányba figyelt. A szimbolizmus nem megír, hanem sejtet. Túlvilági látomás, igazmondó, megrázó jelentésgomoly, amin át egy-egy feltisztuló pillanatban megpillantjuk a költőt, ahogy könnyű ingében a világot fürkészi az ablakon át.

 

 

És most példának, ízelítőnek nézzünk egy egészen finom szimbolikával átszőtt sok esztendős, de könnyű-szép verset a „varázslónak” született ifjú Tóth Zita Emese tollából, aki ezen sorok megírásakor mindössze tizenkilenc éves volt.
 

Tóth Zita Emese:

Csillagpor


Csillagporral telített ég.

Maradj még
lombhátú csodákon,
mert nélküled őszintén
csodálom magam-
hogy nem őrülök meg.

Valamit levegőbe karcolt egy dobbanás.

Meddig… nem érdekel az idő,
és elfogy mögöttem a tér,
előttem gravitáció,
alattam szakadék.

Zuhanni készül minden értelem.

Kétkedem,
aztán újra csak tömör
valósággá szelídült álom.
A napfény rányom
egy cuppanósat olcsó könnyeire,
közben szivárványt fest az eső.

Közhely nélkül:

Holnap még több csillagpor vegyül össze
ereimben futkosó vérrel,
s lesz ezernyi dobbanás, átok, szakadék, titok,
te, akit csak néha találok…

Szótlanságba erőltetem magam.

Valahogy körbefog a tudat,
lenni-
és nem vagyok boldogtalan…

 

 

Snitt.
Festmény előtt ülök a fiammal. Hallgatom, ahogy hallgat. Megszólal. Az ott keret vagy tükör. Bólintok. Igen. Keret vagy tükör.

 

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf