Nagy Horváth Ilona: Miért szép, versekről őszintén /Kovács Ágnes – Hogy legyen/ [V. rész]

Kovács Ágit és műveit e cikk írójánál jobban, azt hiszem, csak Kovács Ági ismeri. Nem állítom, hogy bábáskodtam az első sorok születésénél, de évtizeden is túlnyúló együtt munkálkodásunk alatt volt szerencsém figyelemmel kísérni, hogyan találja meg egyéni hangját, hogyan alakít ki egy teljesen új és szokatlanságában is nagyszerű stílust, amiben izgalmas kettősségben vibrál a szertelen gondolkodású kamaszlány és a görögös műveltségű, finomhangú nő jelenléte. Úgy fogalmaztam, hogy „alakít ki”, de ez így talán túl nyers, és több szándékosságot feltételez, mint amennyit szerettem volna sugallni, a magafajta ösztönös művész „csak” ír, figyel, korrigál, nem tetszeleg, mígnem természetes evolúciója végén egyszer csak ezer közül is felismerjük a munkáit.     

     Az igazán jó alkotásokra nehéz egyértelmű bélyeget sütni, a legkiválóbb művek ugyanis ritkán születnek olyan recept szerint, hogy végy egy hasonlatot, hintsd meg alliterációval, adj hozzá egy csipet jambust, fél marék meghökkentő szóképet, majd az egészet öntsd bele egy szonett formába. Ha mégis valahogy meg kéne nevezni Kovács Ági művészetét, akkor valami olyasmit mondanék, hogy intellektuális-asszociációs -adjekciós szabadvers. Elég meredeken hangzik. Ráadásul is érkeztünk egy szakszóhoz, amihez e helyütt nem akartunk teljes egészében megérkezni, de ha már így alakult, ejtsünk róla néhány gondolatot.     

     Az adjekció, hozzáadás, bővítés retorikai alakzatok rendkívül érdekes sokaságát hozza létre, nem egyről e sorozat korábbi cikkeiben meg is emlékeztünk már, de hogy bizonyosan elég közel kerüljön hozzánk, s így elősegítse közös tovább gondolkodásunkat, idézzünk fel egy szinte mindenki által ismert vicces, pikáns formát, ahol a szavak záró és kezdő szótagjai egy egészen oda nem illő, sőt nem illő szót alkotnak:

     "Bírta szívem' már hű szerelemre,-
     tudhatta, közöttünk nem vala gát" (Arany János – Tetemre hívás)

     S mielőtt nagylelkűen azt gondoljuk, ez afféle költőknek, íróembereknek való dolog, rögtön nézzünk is hétköznapi, általunk is használt formákat is, adjekciós alakzattal áll elő ugyanis például az ordít és a kiabál szavakból a teljesen más ízű ordibál, s ugyanígy a zavar, kerget szavakból a sokkal kifejezőbb zargat.

     Ugye, értjük már.

     Az adjekció tehát kissé pongyolán összefoglalva olyas valami, ahol a szóhoz, gondolathoz, hozzátoldunk valami olyat (ez bármilyen nyelvi elem lehet), amitől új jelentést kap, átszíneződik.     

     Azt mondtuk, hogy a hozzáadás, kiegészítés a nyelv valamennyi szintjén lehetséges. Akkor most nézzük, hogyan is néz ki ez egész szövegeken végigvezetve. Szemléltetendő ma kettő verset is hoztam.

    
hogy legyen

hogy legyen kertje a titkos vágyaknak is. legyen történet. ünk.
nem sötétlő erdő. nem poros udvar. nem a varázsló átkozottja.
szemérmetlen nyíló virágok a blúzomról. valami történik. velem.
tavaszba öltözöm. szemérmesen nyíló ajkak. pedig annyit beszélünk.
ez most nem rúzs. szájfény. tudom nem érdekelnek részletek. mindig lenyalom.
a kiskanálról a habot. túl(leszünk) majd' minden nemilliken.
akkor elmondom. úgy szeretném. megint csak beszéljek. ne hagyd.
szóval elmondom. akkor. mennyi vér kering mindenhol. ahol élet.
és most emeljük magunk. szapphó szólt lydiához. titkot súgott.
a miénket. a kertben.
     

     hogy legyen kertje a titkos vágyaknak is. – ezt a fél sort a semmihez adtuk. Így teremtődött meg a semmi helyén a valami, aminek ez a magyarázata lett. Technika, mondhatnám, de több, maga a borzongató varázslat! És nézzük a következő lépést:

     legyen történet. ünk. – ez a megismételt legyen szó, ha az őt követő szövegtől megfosztva önmagában nézzük, a megelőző vággyal és a titokkal összejátszva szinte felforr, megtelik mindenféle kellemes, sikamlós érzettel. Legyen! Az utána álló történet visszahűti. Legyen történet. Ez száraz. De nézzük, mit művel a hozzátoldott –ünk! Lángra lobbantja az egészet! A vágyak még bárkiéi lehetnek, a kert a titok is. Az író a legyen révén összekapcsolja ezt a hármat a történettel, amiből azután egy odaillesztett toldalékkal egyszeriben megérkezteti az egészet hozzánk. Már innentől a mi vágyunk, mit titkunk, mi kertünk. Történet. Ünk. Szenvedély. Áthat, megvett, mehetünk. És itt megjegyezném, hogy még csak az első sornál járunk, és már itt nem is kérdés, „miért szép”, miért különleges. El is engedem kicsit az olvasó kezét, hadd bolyongja be mindenki kedve és kelleme szerint a sorokat, sorközöket.     

     A szerzőnek egyszer azt mondtam, azért szeretem az írásait, mert úgy ír, ahogyan én gondolkodom: egymás után dobálok mindenféle gondolatfoszlányt, asszociálok, így érkezem a kiindulási pontomtól egyre távolabbi vidékekre. Akkor hirtelenjében azt gondoltam, ezért érzem otthon magam a szövegeiben. Természetesek. Nem a nyelvhez hajolnak, a nyelv hajlik a gondolathoz. A szabályok nem természetesek. Ha Kovács Ágit olvasok, szabad vagyok, s magam is művésze a műnek, bennem alakul, kanyarog.  Ennyivel meg is elégedhetnénk akár, de ne tegyük, van itt még valami, amivel számolnunk kell, ha már felemlegettük a természetességet.     

     Valamikor a huszadik század derekán egy francia filozófus-tanár olyan egészen meglepő szemlélettel forgatta fel a korabeli gondolkodók világát, amellyel elmondható, hogy még a nagy Freudnál is jelentősebb hatással tudott lenni az irodalomra. Noha a bergsoni időszemlélet javarészt a regény műfaját reformálta meg, lehetetlen nem észrevenni a nyomát itt a huszonegyedik század Magyarországában egy magyar irodalmár, író-tanár, nő, Kovács Ági stílusában.

     Nézzük, mire gondolok. Bergson az üres lap fölött merengő írók, költők előtt kicserélte a mérhető fizikai időt lelki időre. Teremtő időre. Megfordíthatatlan, egyirányú időre, melyben minden pillanat különleges. Minden elkövetkező pillanat egyedi, megismételhetetlen, éspedig azért, mert minden egyes ránk következő pillanat az újdonság mellett tartalmazza az összes előző pillanat tapasztalását. Egyszerű. Nézem az íróasztalom sarkán alvó macskát, és tudom, hogy soha többé nem látom ilyennek. Fekete. Tegnap esett odakint, ő szeret itt aludni, amikor írok, tegnap is itt feküdt, de akkor kissé sötétebbnek tűnt. Most egy pillanat múlva más lesz a fény, közben billen a bajsza, lélegzik, álmodik, mozdul. Másmilyen fekete lesz. A rákövetkező pillanatban ezt mind tudni fogom, ehhez adódik még, hogy közben befújt a szél az ablakon, elmozdult a függöny végigsimítva a fekete bunda finom szálait.     

     Nézem Kovács Ági versének első pár szavát. Tudom, mit jelent. Tesz hozzá egy következőt, már másmilyen. A tizediknél már rá sem ismerni. És ha a tizedik szót külön nézem, vajon ugyanazt jelenti, mint akkor, amikor elé olvasom azt a kilencet? Nem. Áginál a szöveg belül is halad. Teljesül, gazdagodik, alakul.

     Két verset ígértem, mutatom a másodikat:

      

december tíz

ha volnék. férfi. író. lehetne. akkor.
mondanom. ezerféleképp.
hogy. an. s. mi. képp. ezer.
féle. képp. tetőtől talpig és
vissza. vagy. pont. olyan. ahogy.
amennyire. és úgy. ha volnék.
mondhatnám. van. mondhatnékom.
sokszor. bár. hogy tornázó vágyaim. vagy.
vagy valami. hasonló. bár fogadalom
köt. magam. magam. adyt csak akkor. ha
nagyon muszáj. jah. a száj. igen. például.
en. bloc. és még azt szerettem volna.
a szemüveg. is. csak arra. jó. hogy
levegyem. meg a szemem. is. csak.
ahogy olyankor. becsukjam. akkor.
és akkor. és. újra. persze. csak akkor.
ha volnék. férfi. író. mondanám.
úgy. legegyszerűbb mód.
s lásd. magad. ilyenkor. minden.
lélegzet. el. akad. ilyenkor. is.
szép. vagy. mondanám. ha lennék.
férfi. író.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf