Nagy Horváth Ilona: Miért szép, versekről őszintén [II.]

Mielőtt belevágnánk, néhány szót hadd szóljak én is a rovatról. Az általam jegyzett „Miért szép” kezdetű cikkekben kortárs szerzők verseit olvassuk majd együtt.  Itt, a Szózatban fogom várni a kedves olvasót. Elkésni lehetetlen, leülni nem muszáj. Én is járkálni fogok, mert verseket, világokat bogozni nem lehet szigorú íróasztaloknál. Nem bizony. Hiszen meglepetten fel kell ugrani, tenni pár lépést, beleinni a kávéba, majd visszatérni a szöveghez és így szólni: elképesztő, nemde? S Önök majd azt felelik:  no igen, de nézzük csak onnan, hogy…  s közben az ablaknál rágyújtanak egy cigarettára.

    *

     

    Ma Herczog Gyuláné, Pilla  „Lényeg a fontossági sorrend” című versét hoztam   

Lényeg a fontossági sorrend    

Sokszor jut eszembe egy utolsó lélegzet
húsz… alig húszévesen, s hogy
mily’ gyorsan hagyta el torkát 
a függés, a gyilkos; eszembe jut
egy reggel, a már ébredéskor céltalan,

    Eszembe jut, milyen céltalan volt akkor a reggel.  Fogalmaznánk át helyette első nekifutásra. De nézzük, miért nem szabad: egy reggel. Tehát nem konkrét, hanem egy tetszőleges reggel a sok közül. A  már ébredéskor céltalan. Melyikre gondolt? Mindegyikre. Mindegyik „egy” reggelre. Ha azt írta volna, eszembe jut, milyen céltalan volt minden reggel, átfutunk a soron, és nem érezzük át a céltalan reggelek végtelen sorának monotóniáját.    

s a dezodor, fürdés helyett.
Láttatok már arcot akkor, 
amikor ellilul?
Én láttam. Magamét.
Gyakran jut eszembe a liget.
Egy bokra sem fája nem vonzott,
csak a vágy, hogy takarásban szúrjam
be a mérget, a fájdalmat enyhítőt.

    A szándék, hogy akarásban szúrjam be a fájdalmat enyhítő mérget. Ha ezt írtuk, mit mondtunk volna? Nem akartuk, hogy lássák a méreg beszúrását. Ez egyszerű.  De nem szándék, hanem vágy. Hogy megtelik rögtön szenvedéllyel a szöveg, hogy belevon a hangulatba ezzel a szóval! S mire vágyott, hogy ne lássák a mérget, majd hozzáteszi, a fájdalmat enyhítőt. Megint hozzáragaszt valamit a már leírthoz, és azzal utólag átszínezi az egészet. Fájdalommal színezi, keserűséggel , pedig tényszerűen, pontosan fogalmaz. Arra vágyott, hogy ne lássák a fájdalmat. Mi volt ez a vágy? Fájdalom nélküli életre vágyott? Nem. Nemlátszani’ vágyott. Az igazi, fájdalmas valóját meg nem mutatni vágyott. Nem is jó életet akart, elfogadta a nem jót. Csak ne lássák. Mekkora dráma ez! És még csak a vers elején vagyunk.    

    Mit is csinált velünk a szerző? Megteremtette azt a hangulatot, ami ahhoz kell, hogy tovább olvassunk. Élményeket kerestetett elő velünk. A napok oly mérvű monotonitását, ahol a reménynek még hiány formájában sincs helye. Nem létezik itt. Csak a céltalanság csak az értelmetlenség. És megkerestette a fájdalmat, mindet, amit rejteni akarunk. Az utcára palástolva vitt sikertelenségeinket, sapka alá gyűrt elfeküdt, lenőtt, ritkuló hajunkat, a szívünkbe mart nem szeretéseket, a karunkon csüngő öleletlenséget, félretaposott cipőnk bizonytalanságait. Emberi árvaságunkat.

    S most hagyom olvasni, kedves olvasó...    

Eszembe jut a meztelen ágak közötti tél, 
s hogy nem érte lábam, 
s a nyár gondozása, ha ajkamra vizet dörgölt.
Láttál már embert önszántából
igénytelent, otthontalant.
Én láttam. Magamat.
 
Sose felejtem azt, amikor a belátás 
a tagadással pöröl. Talán ha 
többet mesélnék egy gödörről,
ahol reggeltől-estig
utolsó kenetre vártam,
s ahonnan óránként semmi erőből,
inkább ösztönből indultam útnak
szerelmemért, mindenemért,
“csak egy” grammért…
Láttatok már embert haldokolva kielégülni?
Én láttam. Magamat.
Láttál embert sírva szájához emelni 
az üres, száraz fogkefét…
büdösen, éhesen zsemlét, kenyeret tagadni;
hallottál szirénát, s szót, Istent átkozót,
s vádját: kegyelem, irgalom, Isten?! Nincs!
Én igen, 
elég volt egyetlen gyenge sóhaj,
s ördögi játékba hívott a sors.
Érdes eccpecckimehecc kacajjal 
csalt, és én mentem… míg elfelejtettem
várni és áldani azt, ami mindenkinek
adott: az életet.
Csak én, s valami megfogalmazhatatlan 
hiány vonzott.
Ismeritek!? Ti, akik érzéseitek
megfogalmazni tudjátok!?
Én ismerem.
 
Néha eszembe jut
egy fekáliában fetrengő hiúság,
s a küzdelme nem a ligetben,
hanem kemény-hideg matracon.
Eszembe jut milyen idegesítő 
a percek kopogása a csempén,
s a felhangosított infúziócseppek
vénábaesése…
majd rájönni: mivé lettem
…………………………………………………
aztán eszembe jut az első
sejtjeimig jutó levegőrész,
s az otthon, a piszkos;
a porszívó fárasztó búgása,
s az első
fehér függöny ablakpucolás után.
Az éhes, azért eszik döntés, 
majd az akarat: kell kenyér;
az első munkanap.
A kézfogás Istentől. A kegyelem,
hogy nem halt meg bennem az ember. 
Az első és az utolsó grammnál finomabb
szerelem, a küzdelem nélkül megélt kéj;
Egy gyűrű. Arany. A hűség halálig.
Két születés, halál(ok), sokk,
boldogság, harc, minden máig megélt.
Társ, barát, anya lettem, vagyok.
 
Értitek ezt az értelmetlent?
Én vagyok. Én voltam.
Sose felejtem. Mondom:
semmi sincs ok nélkül.
Magunkon múlik a élet,
a lényeg a fontossági sorrend
januártól-decemberig…
és Isten. Szerintem.

    Eddig a vers. Végigvitt egy élettörténeten. Nézzünk vissza, hogyan.

    Monoton napok, park. – Lassú, vonszolódunk a történettel, vállunkon megül valami tompa, leküzdhetetlen nihil.

    „Talán ha 
    többet mesélnék egy gödörről, ahol reggeltől-estig utolsó kenetre vártam…” – Ha idáig lassult, itt szinte meg is áll. Az idézett részbe megint beleszövődik a végtelenség: reggeltől estig vártam. Utolsó kenetre. Megálltunk. Megálltunk, de egy vesszővel folytatja, a történet újra megindul és faltól falig csapódva, őrült tempóban fut tovább valami felé, kapkodunk vele a levegőért. Végletek, villódzás, kellemetlen hangok: sziréna, átkozódás; felkiáltójelek: „lsten?! Nincs!”
Nem azért nincs, mert akkor blah, blah, blah…, hanem egyszerűen nincs. Nincs!

     És itt megint megálltunk a nagy rohanásban. Nincs. Sokáig visszacseng, de közben megérkezünk a szakasz végéhez. „Ismeriktek?! Kérdi tőlünk a szerző. Vonatkozik ez a nincsre, a vágyra, a bűnre, a bűzre, a tagadásra, a nincsre.

    „Én ismerem”.  Megint állunk. Végig mondta:  én láttam, én láttam, én igen…  És most itt áll egy szakasz hosszú szakasz végén ez a két árva szó. Én. Ismerem. Én ismerem. Ne lehet azonnal tovább haladni. Meg kell ízlelni. Mit ismer? És visszhangzik újra az egész: reggeltől estig, sziréna, fogkefe, bűn, méreg, halál. Halál reggeltől estig. Mindig halál.    

    Aztán megyünk tovább. Sokszor eszembe jut, gyakran eszembe jut, eszembe jut, sosem felejtem – mondta eddig. Most úgy indulunk újra, hogy néha eszembe jut. Ízleljük meg ezeket a szavakat: sokszor, sokszor, gyakran… majd néha.

     n é h a
    n   é   h   a

    Milyen nyugodt. Ezzel az egy váltással átdob egy tiszta, nyugodt hangulatba, dacára annak, hogy a szöveg messze nem tiszta, kellemes: „egy fekáliában fetrengő hiúság” (nagy a kísértés, hogy boncolgassam, de csak említést tennék, e helyütt milyen érdekes, vibráló feszültséget teremt a finom jambikus lejtés, a hozzá simuló asszonánc és a szöveg hétköznapi jelentése). Új alapokról indulunk tehát, valami súlyos, hűvös nyugalomból. Lassan. Fülsiketítő csendben. „percek kopogása a csempén, s a felhangosított infúziócseppek vénábaesése…”    

    Innen fog, innen tud kibontakozni az utolsó előtti szakaszban megírt feloldás. Az élet. Itt már nem sokszor, itt már nem gyakran. Itt már csak eszembe jut. Itt már csak lélegzet van.

    „az első
    fehér függöny ablakpucolás után” – micsoda kép, micsoda fény, mekkora fényt tett elénk  a szerző ezzel a képpel, micsoda tisztaságot! Hat megfelelő szó a megfelelő sorrendben és helyen, és már meg is fordult az egész világ. Sorol, összegez, és értjük. Ebből az ablakpucolás utáni fehér függönyből tudjuk és elhisszük, értjük és érezzük.

    Az utolsó szakaszt, a konklúziót , a hitvallást.

    És még egy finomságot odalop a végére. „Szerintem.” Mitől finomság ez? Nézzük meg, milyen emlékeket hagyna bennünk a vers, ha elvennénk ezt a szót a végéről!
Isten visszamenőleg kisajátítaná az egész történetet, létezésének és kegyelmének bizonyítékává tenné, és elhomályosítaná az életért küzdő embert. Áthatná, oda-vissza átlényegítené a szöveget, véglegessé tenné, hogy ez az ember, kérem, meg van mentve, hiszen itt vagyok (és fordítva).

    De a szerző nem engedi meg neki. Azt mondja, szerintem. Így marad ez a mai szenvedéstörténet az övé.     

    Huhh. Nézzünk vissza újfent. Ha elkezdem kijegyzetelni, időmérték szerint valahogy így kezdődik:

    -/-uu/-uu/ u--/---//-uu/--uu/- . Teljesen önkényesen tagoltam, hogy a lényeg azért látsszon, meglehetősen szabályos lüktetése van. Nagyon érdekes, hogy ha máshol nyúlok a szövegbe, ugyanezt tapasztalom. Néhol zaklatott kicsit, néhol drámai jambusba szalad, de van valami megfoghatatlan, kérlelhetetlen zeneisége. Hangzását tekintve összességében kemény, helyenként kimondottan sziszeg, ropog, szeretek igazságos lenni, a szerző többi munkáját is ismerem, ez szinte a védjegye, ne hozzuk tehát most ide, mint hatást szándékosan erősítő stíluselemet, de tegyünk azért említést róla, mit lehet tudni… A rímek, ahol vannak,  természetesen állnak elő, szerényen bújnak meg a sorok között. Képletről, formáról tehát szó sincs. És ez most és ennél a versnél jó. Ennek ilyennek kell lenni.    

    No. Mára ennyit. Bár lehet, hogy egyszer még visszahozom, és jól körbejárjuk a benne élő zenét is.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf