Nagy Horváth Ilona: Miért szép, versekről őszintén [I. Rész]

Ernst Ferenc: Az Élet bennem


Bennem az élet egy boldog asszony,
tisztára mossa a rongy lepedőt,
mosolyba festi megfáradt arcom,
emlékszik mi is volt tegnapelőtt.

Bennem az élet parányi lányka,
szavakat tanuló aprócska még,
nem bántja őt a semmik hiánya,
neki a mosoly még éppen elég.

Bennem az élet szunnyadó láng csak,
a lángjának én a máglya vagyok,
asszony és lányka reám vigyáznak,
míg élnek bennem én itt maradok.



Szép? Szép! És már szaladnánk is tovább, de mi most nem olvasgatunk, mi kérem, most olvasunk. Nézzünk vissza rá! Amit különösebb vesézés nélkül rögtön látunk, az az, hogy ismétlések vannak benne: az élet bennem, bennem az élet, bennem az élet… Az ismétlés a szövegben csak akkor tekinthető anaforának, ha funkciója van, hangulatot fokoz, nyomatékosít, helyt adunk neki akkor is, ha netán refrénként szerepel. Az ismétlődés megvalósulhat részben, egészben, különböző variációkban. Micsoda öröm, hogy jelen esetben egyikre sem tudunk rámutatni, hogy áhá, hát ez az! Teljes rész ismétlődik, és a címtől eltekintve nem variálja a szerző, nemes egyszerűséggel ezzel kezd minden strófát. Gondolhatnánk azt is, nahát, milyen egyszerű dolga volt a szerzőnek, mert így már eleve előállít valami zeneiséget, hiszen a hangsor visszatér. Megengedhetnénk magunknak egy kis arisztokratikus elborzadást is, de nem tesszük, hiszen ez itt a Miért szép rovat, és bizony addig járunk a dolgok végére, míg ki nem sül mindenről, hogy igenis szép!
Nézzük meg, nyomatékosít-e! Vegyünk elő egy teljesen hétköznapi anaforát egyenesen szeretett szülőink szájából: amíg az én kenyeremet eszed, fiam, addig, de amíg az én kenyeremet eszed, fiam, addig… megmondtam, amíg az én kenyeremet eszed, fiam, addig…! Ezt az első alkalommal is nagy átéléssel hangzik el, a második előfordulásnál már szenvedélyesebb, a harmadiknál már egyenesen megfellebbezhetetlen! Meg is jegyeztük, nemde?
A mi versünkben van ilyen súlyos megjegyezni való? Nincs. Keressünk akkor tovább!
Jut eszembe, most kicsit irodalmazunk, el kell szakadnunk a konyhaasztaltól, vegyünk elő egy nagy kedvencet a tovább példálózáshoz:

„Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.”

(Kosztolányi Dezső – Azon az éjjel) A stófa utolsó sorát szándékosan nem másoltam ide, hogy megmaradjunk ebben a felborzolt idegállapotban, amikor is nem tudjuk, pontosan mi történik, de minden egyes sorral nő a feszültség, hisz nem mégis melyik éjjel, mi történt azon az éjjel, de azt tudjuk, hogy azon az éjjel valami iszonyatos dolog történt.
Játsszunk!
Azon az éjjel, az órák összevissza vertek és kocsik robogtak a kapu alatt, miközben a fülledt szavak könnyben vergődtek és égett a szobában a gyertya is, meg a lámpa is, mégis féltünk abban a homályban, ijedt, sápadt arcunk…
Ugyanazokat a szavakat használtam kihagyva az ismétlést, és azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy teljes sikerrel lefejeztem a verset. Ugye milyen pocsék lett? Milyen semmitmondó?
Ne morogjuk meg tehát okvetlenül az ismétléseket.
Vissza a versünkhöz. Vajon a mi költőnk fokozta a hangulatot az ismétléssel? Emelkedik a hangulat, amikor asszony helyett kislány az élete? És tovább emelkedik, amikor parázs? Vagy ellenkezőleg? Lefelé megy a hangulat? Nem.
„Bennem az élet egy boldog asszony,
tisztára mossa a rongy lepedőt,

Hm… mi történik akkor mégis… mosolyba festi megfáradt arcom,
emlékszik mi is volt tegnapelőtt.”
Nézem, olvasom, a gondolatot teljesnek, befejezettnek érzem. Elhiszem. Ez így van. Pont.

„Bennem az élet parányi lányka,
szavakat tanuló aprócska még,
nem bántja őt a semmik hiánya,
neki a mosoly még éppen elég.”

Ezt is nézem, olvasom. Önmagában nézem, és azt kell mondanom, ezt a gondolatot is teljesnek, befejezettnek érzem, és elhiszem. Pont ugyanúgy, ahogyan az asszonyost.

„Bennem az élet szunnyadó láng csak,
a lángjának én a máglya vagyok,
asszony és lányka reám vigyáznak,
míg élnek bennem én itt maradok.”

Ühüm, ez már visszautal az előző kettőre, de nézzük most csak úgy, mintha magában pottyant volna elénk, és semmit se tudnánk a vers ismétléseiről! Nos ez is elfogadható. A költő élete megint csak teljes. Lánykával, asszonnyal, parázzsal. Elhiszem.
Mire is vezet rá akkor bennünket a szerző? Hogy a szeretet egész. Hogy nem felerészben szeretjük az asszonyt, a szívünk másik felével a gyermeket. Szeretni, valóban szeretni csak egészen lehet. Kereken. Befejezetten. Azzal a szeretettel kizárólagosan és teljesen azt, emezzel meg kizárólagosan és teljesen emezt. Mit hangsúlyoz tehát most itt a szerző az ismétléssel? Az egyenlőséget, a teljességet. Teljesség az asszony, teljesség a leány. Ha csak azt mondom, a kávém pótolhatatlan, azzal voltaképpen leminősítem a teámat, hiszen az én életemben a kávé az, ami pótolhatatlan. Ha azt mondom, a kávém pótolhatatlan, és a teám IS pótolhatatlan, még mindig felállítottam egy sorrendet. Ha kijelentem: A kávém pótolhatatlan. A teám pótolhatatlan. Már érezzük is, mindegy, milyen sorrendben írtam, nekem bizony mind a kettőre szükségem van. Azonos súllyal. Akár a költő asszonya lennék, akár a leánya, ékszer lenne szívemen ez a vers, s kétségtelenül tudnám, amikor ezt kedvesem/apám írta, egészen az enyém volt. És most számoljuk meg, ezt költőnk hogyan érte el? Alig négy-négy sorban. Pusztán egyetlen retorikai fogással.
S ha még egyszer majd újra visszahozom ezt a verset, megvizsgáljuk nemesen tiszta rímeit, szép, magyaros lüktetését s az ebbe izgalmasan vegyülő időmérték szerinti hangzást… Hallgatózunk majd, és azt mondjuk, nini, hiszen ennek a versnek dobog a szíve!

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf