Móritz Mátyás: mit kíván a magyar hazátlan
mellőzni a sajnálkozó
a süket és hazug dumát
visszaszerezni magunknak
az ellopott méltó rangot
nem nyögni tovább az utca
minden experimentumát
nem játszani fiatalon
a reszkető hülye aggot
nem adni testünk halálnak
sem a boncoló orvosnak
védekező álláspontban
nem húzni magunkra rolót
nem mutatkozni lomhának
született angolkórosnak
szabadságból szerelemből
venni egy csöppnyi kóstolót
egy nekünk való mantrát mely
minden kínt álomba ringat
amely kitölt a lelkünkben
minden fekete szegletet
elhajítani batyuba
kötött ócska motyóinkat
fölöslegesnek mondani
mindenkit aki megvetett
minden feloldozást minden
megbocsátást megszolgálni
meghallani Isten szavát
érezni az Isten szagot
magunkból az idő helyett
élő roncsot nem formálni
nem ejteni magunkon már
többé kínos erőszakot
eltemetni mindent ami
kínzott és ami kísértett
nem lenni nyílt ellenségnek
nem lenni kétes barátnak
nem játszani már a porba
sújtott halálraítéltet
és szegényes vacsorának
lenni minden dögmadárnak
félelmeink ellenére
ha rosszul is de dönteni
hogy a bezárt ajtó után
kinyíljon végre egy másik
mellékutakon a halál
völgyében nem ődöngeni
az egyik villámcsapástól
a másik villámcsapásig
nem tűrni, hogy ránk taposnak
és belénk törlik lábukat
úrrá lenni végre minden
lesújtó erőfölényen
nem ütni sem a szívünkbe
sem a mellkasunkba lyukat
szótlan fogolyként az éjjel
sötét bársonybörtönében
nem venni magunkra mások
összes vétkét és hibáját
nem kételkedni az Isten
még ki sem ejtett szavában
nem hallani a süvöltő
vad rágalmak áriáját
elkárhozva a haragunk
sötét szűk völgykatlanában
megismerni igaz énünk
közben nem csalódni nagyot
megismerve már minden bűnt
meglátni végre az erényt
nem élni sarkutasokként
kikben a lélek megfagyott
zsarnok lelkünk minden tiltó
parancsa száműzöttjeként
a fölszabadított testünk
egész csontig nem lelakni
alakunk a romló kedvű
napok ne foszlassák köddé
a mozaik szemcséiből
arcképünket összerakni
nem mondani, hogy a nap nem
ragyoghat ránk soha többé
2016. október 19. szerda
Budapest, Csepel
